Ez az írás nem született volna meg, ha a Jobbik úgy működik, ahogyan egy egészséges pártnak, vagy még inkább mozgalomnak kellene! Ha a frakció szerepe nem arra korlátozódna, hogy a parlamenti jelenlétet és felszólalásokat teljesítse, és aztán félévente egyszer mindenkinek van pár perce, hogy elmondja a saját távlati meglátásait is. Ha legalább ezeket a rövid megszólalásokat meghallanák "fent", néha lenne valamilyen következménye. Ha Vona és Szabó Gábor nem követett volna el mindent, hogy ne mondhassam el ezt a tavaly májusi tisztújításon. Szemtől-szembe, úgy kívánta tisztességünk, a becsület számomra legalábbis ért volna ennyit. De nem kaptam esélyt, féltek hogy belezavarok a képbe.
Nem hiszek a váltópártiságban. Amíg a jelenlegi keretek között működik a politikai rendszer és annak „liberális” szabályait betartva próbálkozik a Jobbik, nem fog választások útján hatalomra kerülni.
A nemzeti radikalizmus nevében elkövetett legnagyobb tévedés és átverés, hogy el akarjuk hitetni magunkkal és a szavazókkal, hogy a fennálló „demokratikus” játékszabályok lehetővé teszik a kormányzás lehetőségének megszerzését. Nem teszik lehetővé és nem is fogják, amíg a nyugati vagy atlanti világrendszert (nagyjából Észak-Amerika, Európa és befolyási övezeteik) el nem söpri a történelem vihara. A jó hírem, hogy el fogja söpörni: a kulturális agymosáson és az országok totális gyarmatosításán, majd kifosztásán alapuló globalizációs rendszer napjai meg vannak számlálva. A 2008 óta tartó permanens válság már a vég kezdete a világtörténelem színpadán zajló hatalmas játszmában, az Egyesült Államok és a mögötte álló, sokszor azt irányító zsidó körök hatalma visszafordíthatatlanul hanyatlik. (Elég, ha csak Palesztina ENSZ-béli státuszának szavazására utalok 2012 novemberében). A mostani világrendből óriási hasznot húzó multinacionális cégbirodalmak is túljutottak nagyságuk csúcsán, jelenleg már a hanyatlás korát éljük. Az eddig harmadik világnak nevezett térségekben viszont új erőközpontok alakulnak ki: Kína, India, Brazília, és újjászületnek tradicionális nagyhatalmak is, mint Orosz- és Törökország. Nagyon érdekes évtized előtt állunk, ami át fogja rajzolni a világpolitika jelenlegi határait. De az új korszak még nem köszöntött be! Még védelmezik régi bástyáikat az USA és mellette álló csatlósai, köztük őszinte fájdalmunkra Európa nagy része. Ha nem is fiatal már az oroszlán, és fogai már meglazultak, de körmei élesek és gyorsan oda tud csapni a fiatal és gyenge antilopnak. A nyugati világrészt uralja még a multikulturális, liberális gondolkodásmód, ahol az elhajlókat a legváltozatosabb eszközökkel hallgattatják el vagy semmisítik meg. Korlátozzák a szabad gondolkodást és véleménynyilvánítást jogszabályi eszközökkel (börtön holokauszt tagadásért vagy radikális honlap üzemeltetéséért), a sajtóbirodalmukon keresztül a legváltozatosabb módon teszik lehetetlenné ellenfeleiket, de akár a fizikai megsemmisítéstől sem riadnak vissza, mint Jörg Haider esetében, ha a többi eszközzel kudarcot vallanak. Országok esetében sem válogatósak: képesek voltak egy teljes országot, az egyébként mintaországnak számító Ausztriát is totális bojkott alá helyezni a Szabadságpárt kormányra kerülése miatt, Olaszországban egy az EU által kinevezett kormány hajtja végre a központi utasításokat. És Magyarország is azért szenved el újabb és újabb retorziókat az elmúlt két évben Brüsszeltől, mert szerintük Orbánék túl messzire mentek a gazdasági „szabadságharcban”. Miközben mi, hazafiak azt érezzük, hogy a fideszesek csak a láncaikat csörgetik, de az ismétlődő rendreutasításra azonnal lekushadnak, mint a megvert kutya.
Most képzeljük el, mit szólnának hozzá ezek az óriási erők, ha a Jobbik kormányra kerülne, és megpróbálná felszámolni a cigánybűnözést, a multinacionális vállalatok pénzkiszivattyúzását, vagy valóban megkísérelné rendezni a „devizahitellel” átvert százezrek helyzetét a bankok kötelezésével a jogtalanul beszedett profit visszafizetésére! Ugye elég elképzelhetetlen helyzet? Ezen konkrét lépesek nélkül viszont akkor sem lenne értelme a kormányzásnak, ha azt megengednék a nyugati világrend urai, hiszen a rendszer gyökeres (radikális) reformja nélkül csak a felszínt kapargatnánk. Ha megengednék, hogy a Jobbik mint a mérleg nyelve ott legyen a teljes többséget el nem érő Fidesz mellett a kormányban, akkor mit lehetne elérni vele?! Egy miniszteri bársonyszék Balczónak, egy másik Vonának, és néhány államtitkári pozíció, hogy a karrieristáknak és a „szakértőknek” legyen min marakodni? Mit sikerülne megvalósítani ekkora „hatalommal”? Létrehoznának egy bizottságot a magyar-cigány együttélés megvizsgálására, ahogyan Vona sürgeti másfél éve a parlamentben, cinikusan beletörődve nemzeti létünk élet-halál kérdésének, a cigánykérdésnek megoldatlanságba? Vagy beleölnének pár százmilliárdot a nagymarosi vízlépcső és vízierőmű újratervezésébe
De nem kell „félni”, ez a helyzet elképzelhetetlen. A rendszer, amely mozgatja a nyugati világrészt, még fennáll, működik és keményen ellenáll a hegemóniáját megkérdőjelező törekvéseknek. Ne felejtsük el, hogy milyen hazug uszítás zajlik Gyöngyösi állítólagos zsidólistázása kapcsán a Jobbik és Magyarország ellen az egész nyugati világban! Ehhez a hisztériához elég volt egyetlen szándékosan félreértett mondat, és máris boldogan retteghetnek és kiálthatnak fasizmust. Az összehangolt nemzetközi hadjárat ellen, amit természetesen itthonról gerjesztenek ötödik hadoszlopként baloldali és liberális „gondolkodók”, rendkívül nehéz hatékonyan védekezni. Hát még olyan bizonytalan módon, ahogyan a Jobbik próbálja! Nem lehet játszani a kint is vagyok, bent is vagyok játékot, miközben számos alapvető tabut nyíltan meg sem kérdőjeleznek, és igyekszenek elhitetni a megsemmisítésünkön munkálkodó esküdt ellenségeinkkel, hogy ők „szalonképes” kormányzati tényezők lehetnek, akik nem is antiszemiták. Amikor kiderült Szegedi zsidósága, akkor erényt próbáltak kovácsolni abból, hogy lám milyen befogadó párt is Jobbik, sőt direkt jó, hogy van ilyen híres zsidajunk. Gyöngyösi elszólása után először bocsánatkérés, majd pedig megint következett a harcos kardcsörtetés, most éppen országjárás folyik, ami a hivatalos álláspontot követni akarókban is folyton bizonytalanságot ébreszt, hogy akkor mit is gondoljon a zsidó kérdésről?!
Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyire negatív hazánk külföldi, elsősorban nyugati megítélése. Ellenségeink időben gondoskodtak róla, hogy a nemzeti radikalizmus és a Jobbik a lehető legsötétebb színekben legyen ábrázolva a közvélemény előtt. Így már könnyű lesz a morális támogatásukat megszerezni egy esetlegesen megalakuló fasiszta/náci magyar kormány elleni fellépéshez, amire pusztán a demokrácia és a jogállam védelmében lesz szükség. A pontosan üzemelő médiagépezetük pedig szépen adagolja a drámai hangvételű riportokat, hogy szegény zsidóknak és cigányoknak milyen az életük ebben a „földi pokolban”. Ez a szituáció olyan egyértelmű és világos, hogy a Fidesznek esze ágában se lenne belemenni egy ilyen kényszerkoalícióba. Ezért lett volna létkérdés számukra a független LMP, amely külföldi elfogadottsága miatt kívánatos partner lehetne, de a jelek szerint Bajnaiék nyerik meg ezt a háborút a párt szétszakításával. Hipotetikusan elképzelve egy Fidesz-Jobbik együttműködést, biztosan kijelenthetjük, hogy az lenne a párt vége. Ahogyan a kisgazdák, a KDNP, az MDF – sőt nyugodtan ide vehetjük a MIÉP-et is – sem tudott szabadulni a narancs halálos öleléséből, ugyanez történne a belső konfliktusokat kezelni képtelen Jobbikkal. Ami persze a tagság elárulása és a korábbi határozott álláspont nyílt megtagadása lenne. És bőven elegendő lenne hozzá néhány vezető meggyőzése, zsarolás, nepotizmus vagy megvesztegetés útján. Balczó Zoltán a régi MIÉP-es első vonal és a parlamentben dolgozó hivatásos apparátus egyhangú és egyértelmű elmondása szerint Csurka személyes megbízottja volt a fideszes kapcsolattartásra, rajta keresztül jött az ukáz, hogy mit szeretne Orbán a frakciótól. És miként magától Orbántól tudjuk, hogy „a Pista megbízható, korrekt úriember volt” a frakció teljesítette a kéréseket és megszavazta az elvárt fideszes javaslatokat.
Hogy a Jobbiknak egyedül – a rendszer játékszabályait betartva – nincs esélye megszerezni az 50 %-nál nagyobb arányú eredményt a győzelemhez, azt csak idiótáknak és jó szándékú fantasztáknak kellene magyarázgatni. Nekik ajánlom figyelmükbe az időközi választások eredményeit: a néhány kiugró eredményt leszámítva (Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd – ahol speciális körülmények szolgáltak a győzelem alapjául), a tisztes helytállást jelentő 10% feletti eredményt is csupán a körzetek kisebb részében sikerült elérni. Már ahol egyáltalán sikerült rajthoz állni, mert rengeteg esetben jelölt és aktivitás hiányában el sem indult a Jobbik. (A pontos statisztikákat nemsokára külön közzé fogom tenni.) De a gondolatkísérlet jegyében felvethetjük, hogy mégis csoda történik, nyer a Jobbik. Akkor ugyanaz történik, amit fentebb már vázoltam: a nyugati vagy pénzügyi világhatalom pár héten belül fojtja meg az országot és a pártot. Totális bojkott, totális pénzkivonás. Mint az egykori viccben a szovjet távirat: Nyertek. STOP. Villany. STOP. Gáz. STOP. A valutaárfolyamok két napon belül szállnának el, és lenne 500 Ft az euró, 350 a svájci frank. A már most is elviselhetetlenül drága benzin ára gyorsan fel tudna kúszni 7-800 forintra. Az azonnali eredményre és javulásra áhítozó nép pedig olyan szinten gyűlölné meg hirtelen az általuk megválasztott pártot, hogy ’56 után megint a lámpavason hintázhatna néhány politikus. Vona Gábor is eljutott erre a gondolatkísérletre egy 2011-es Barikád vezércikkben, amikor arról beszélt, a legnagyobb csapda az lenne, ha szinte önként adnák át a kormányzási lehetőséget a Jobbik részére, hogy aztán néhány hét alatt bedöntve az új kormányt, akár évtizedekre elvegyék az esélyt a valódi nemzeti ébredés elől. És ez az ultima ratio a naiv hittel szemben, hogy demokratikus, polkorrekt módon, politikai kampány révén meg tudja szerezni a Jobbik a kormányrudat. Amíg a pénz hatalmas urai uralkodni képesek és működtetik a rendszert összeköttetéseik révén, addig el lehet felejteni, hogy ők csendben asszisztálva néznék végig, hogy valaki kilép a láncból, és önálló lábra áll. A megtorlás már jóval azelőtt megtörténne, hogy bekövetkezne egy radikális fordulat valahol Európában. Ahogyan a XIX. század derekán a Szent Szövetség monarchiái uralták Európát, és együttesen léptek fel, ha bármilyen forradalmi kísérlet csírázott ki a területeiken.
Akármilyen irányból járjuk tehát körül a nemzeti radikalizmus, vagyis konkrétabban a Jobbik esélyeit a 2014-es kormányzást illetően, azt kell mondjuk, hogy a mozgalom elpártosodása, a kontraszelekció (harcos radikálisok helyett jött-ment szakértők, Szegedi Chanád és a hatékony elhárítás hiánya), és a rendszer egyes alaptabui elfogadásának köszönhetően, azok a nullához közelítenek. Ha isteni beavatkozás következtében mégis megtörténne, azzal sem nyerne az ország, de a párt végét is jelentené. Akkor miért hülyíti mégis ezzel a maszlaggal a mostani vezetés a tagságot és egymást, miért kampányoltak a mostani elnökség tagjai a tisztújításon ilyen hazugsággal?! A válasz egyszerű, tudják hogy ezt akarja hallani a tagság és a választók is. Gátlástalan kufárként a reményt és a hitet szavazatokért cserébe bocsátják áruba a politika piacán. Nem jön össze, de igazolni tudják magukat: mi megtettünk mindent, de ilyen ellenszélben ez csak ennyire volt elég, miért nem szavaztatok többen ránk?! Azt az illúziót árulják, amit a többi párt a demokráciában: a választónak semmi dolga nincs, csak ránk szavazni, és mi megoldjuk a problémákat. Vagy legalább olyanokat mondunk, amiket hallani akarnak. Amikor persze az illúzió összeroppan a valóság súlya alatt, akkor a szavazók megbüntetik a pártot, és másra szavaznak. A másik pártra. Mert ki van ez találva nagyon! A fejlett demokráciákban gyakorlatilag kivétel nélkül két nagy párt váltja egymást, és mindkettő mögött ugyanazok a gazdasági érdekcsoportok állnak. Hiába szavazol a másikra, csak a jelszavak, az arcok, meg a színek változnak, a lényegi program ugyanaz, mert azt a pénzügyi háttérhatalom alkotja, és intézményesült képviselői (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) útján juttatja el az egyes országokba.
Sajnos a Jobbik vezetése elhitte, hogy beállva a sorba, részt véve ebben a játékban, nekik is osztanak majd lapot. Vagy legalábbis leesik majd valamilyen konc. A társadalmat kifosztó és átverő pártrendszer megsemmisítését, a valódi rendszerváltást nem merték felvállalni – egyesek talán soha nem is akarták –, csak választási szlogenként használták. A kevesebb intelligenciával, de annál nagyobb ambícióval rendelkező „szakpolitikusok” – természetesen szakirányú végzettség és gyakorlati tapasztalat nélkül – ehelyett már látják magukat a bársonyszékekben. A tragikomikus elem az egészben, hogy ráadásul annyira komolyan kezdték venni magukat, hogy mára el is hitték az egészet. Hiszen, ha nulláról sikerült eljutni 20 százalékig, miért ne sikerülne még magasabbra?!
Ma már főként nem azért, mert nincs meg az anyagi háttér, hiszen a parlamentbe kerülve a párt több, mint évi hatszáz millió forinttal rendelkezik. Ez óriási médiabirodalomra még kevés, de arra mindenképpen elég kellene legyen, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb erőt mutasson fel. Inkább a jelzett kontraszelekció, a besimulás, és a világos ideológia hiánya az ok, amit még tetéz egy kisebb léptékben már megjelent nepotizmus. Ennyi idő után ilyen siralmas médiaháttér már a saját felelősség, amit jól mutat, hogy a már kiépülőben lévő saját bázisokat is évente verik szét és szervezik újra (barikad, N1 TV). A nyolcvanas évek gagyi centrumos vagy Skála Áruház-as bikinis nős hirdetéséire emlékeztető óriásplakátokkal lepik el az országot nagyjából 70 millió forintért, miközben sokan észre sem veszik, hogy mögötte a Jobbik áll, olyan silány a kivitelezés. A sötét erők rendelkezésére álló médiafelület viszont nemcsak hatalmas, de hatékony, konzekvens, és kiválóan alkalmas a Jobbik lejáratására. Miközben a lendület elfogyott, a növekedés dinamikája megtört, amikor a vezetés a fékre lépett, és nincsenek új ötletek sem, ami megoldást jelentene a helyzetre. Pedig olyan elképesztően egyszerű: csupán vissza kellene nyúlni a gyökerekhez, ahogyan elindult a mozgalom és egykor naggyá tudott válni!
A vezetés magyarázata, hogy a radikalizmusra nem vevő a társadalom döntő többsége, új szavazókat csak középre nyitva lehet megszólítani (amit bőségesen cáfol a politikatörténet). Ezért kell szalon- és kormányképesnek látszani, és szakmai lózungokat puffogtatva „hitelesnek” látszani. 2010-ben a szavazók pontosan a radikalizmus és a valódi (rendszer)változás ígéretében bízva álltak a Jobbik mellé, megcsömörölve két évtized hazugságaitól és politikai garnitúrájától, ezért nem valószínű, hogy később ez tántorítaná el őket. Sokkal inkább az azóta visszatérő sodródás, megalkuvás a fennálló körülményekkel, és a parlament aranyozott falai közé történő hátrálás az átlagemberek mindennapi problémái elől. Csak azzal számolni kellene, hogy a közvélemény előtt a Jobbik már nehezen mossa le magáról a radikális, „szélsőséges” imázst, az Árpád-sávokat, a gárdisták fekete bakancsait, a cigány- és zsidókérdésben való nyílt állásfoglalásait, vagy az EU-ellenességet. Ezeket a stigmákat már hordozza magán a párt, és a jelenleginél jóval élesebb fordulat sem garantálná, hogy sikerül megszabadulni tőlük. Lásd a nyugat-európai trendeket, ahol a szélsőjobb nagy része cionista- és Izrael-baráttá vált pénzért és támogatásért, de maradtak ugyanott, ahol álltak, a periférián és semmivel nem sikerült közelebb kerülniük a júdáspénzből a vágyott kormányzáshoz.
Hiába volt a legaktívabb párt a Jobbik a parlamentben, és tartott naponta két sajtótájékoztatót a legkülönfélébb szakmai kérdésekben, ebből a közvéleményhez vajmi kevés jutott el, a többség a kereskedelmi média tájékoztatási elsőbbsége miatt nagyrészt a botrányokról értesült. Amelyek a mai napig nem belülről generált, így eladható és a figyelmet a pártra fókuszáló megtervezett akciók, hanem spontán módon kialakuló, egy rossz nyilatkozatot vagy egy képviselő által elkövetett cselekményt meglovagoló lejárató kampányok. Ha a párt vezetésének lenne annyi természetes intelligenciája, hogy belássa hiába ontja magából a frakció a szakmai javaslatokat, arra gyakorlatilag nem vevő a média, akkor jó ötletekkel, ütős performanszokkal (csak nem az országgyűlésben, ahogyan eddig próbálták!), erőteljes és gyors fellépéssel egy-egy a társadalomban jelentős visszhangot kiváltó kérdésben sokkal többször át lehetne törni a hallgatás falát. Célzott akciókkal a szándékolt következményeket is bekalkulálva komoly eredményeket lehetne felmutatni, amihez azonban óriási szükség lenne a vezetést abszolút mértékben nem jellemző bátorságra és kreativitásra. Persze ehhez vállalni kellene, hogy rendszeresen túllépnek a politikai korrektség által kijelölt mezsgyén, adott esetben provokatív módokon is!
Ehelyett a stratégia a középre nyitás, amihez a megfelelő médiaháttér mellett olyan alapvető feltétel is hiányzik, mint a meghódítható politikai tér a centrumban. Azt ugyanis kőkeményen uralja a Fidesz, és az utóbbi időben tett intézkedései (rezsicsökkentés, nyugdíjkompenzáció) világosan mutatják, hogy a jövőben sem fogja kiengedni a kezéből. Kétségbe vonom azt a törekvést is, amelynek révén akár a legminimálisabb megalkuvás és önfeladás útján próbál egy radikális mozgalom új szavazókat megszólítani! Ezek a szavazók ugyanis – szemben azokkal a meggyőződésesekkel, akiket a nemzeti radikális ideológia és a 20 év totális kiúttalansága vonzott a párt közelébe – már nem ideológiai okokból, hanem egy másik pártból való akár átmeneti kiábrándulás, vagy egyetlen konkrét kérdésben elfoglalt álláspont miatt sodródnak a párt mellé, és a következő benyomásra – mivel szilárd világnézeti alapjaik nincsenek – ugyanilyen könnyedén sodródnak tovább. Ráadásul a fentebb kifejtettek okán a nemzeti radikalizmus jelen formájában úgysem fog kormányra kerülni, teljesen felesleges és kontraproduktív lépés ezért megpróbálni szinte semmit nem érő szavazatokat szerezni önfeladás és meghátrálás útján. Időközben a Jobbik gyakorlatilag maga számolta fel egyetlen olyan fegyverét, amelytől a hatalom, a rendszer valóban félt: a gárdamozgalmat. Semmi nem valósult meg Vonáék gárdás ígéreteiből, a gárdistákat magukra hagyták, a tőlük független gárdamozgalmakat kifejezetten próbálják szétzilálni, az újra egységesülést megakadályozzák az Új Magyar Gárda irányításával. Ezt a tényt fehéren-feketén mutatta meg tavaly augusztus 25-én, az ötéves Gárda születésnap, amelyen megtiltották az ÚMG részvételét.
Tehát rendületlenül próbál befelé törekedni a párt, ahol a politikai preferenciákat felmérő szociológiai kutatások szerint sem teremhet számára semmiféle babér. Közben pedig egyre szélesebb réteg jelenik meg a jobbszélen, akik világosan jelzik, hogy ők bizony az ideológiai meghátrálásokra, és a megígért rendszerváltás feladására nem fogékonyak. Ez a csoport a szavazókon belül nehezen mérhető, mert reális (szélső)jobboldali alternatíva nélkül csak a választásokról való távolmaradásával fog tüntetni. De a párttagságon belül már jóval komolyabb súlyt képviselnek, és véleményüknek visszatérően hangot is adnak. A 2012-es tisztújításon ugyan elbukott a belső reformra, a keményvonalas visszarendeződésre irányuló szándék a pártelnök és pártigazgató határozott és a választás tisztaságát is megkérdőjelező fellépése miatt, de az elégedetlenség általános és folyamatos a párt irányának felpuhulása miatt. A „lázadók” közül sokakat erővel bírtak távozásra, amiből a legsúlyosabb veszteség a párt korábbi legerősebb bázisának számító Borsod szétverése egy zsidó politikusbűnöző érdekében, míg mások önként hagyták el a harcteret. Ezek akkora veszteséget jelentenek a párt struktúrájának szempontjából, amelynek hatásai most szinte felmérhetetlenek, de 2014-ban már nagyon is számszerűsíthetőek lesznek. Saját tapasztalataim alapján a pártszervezet olyan ütemben erodálódik, amelyet már nem lehet visszafordítani. Ha a 2010 áprilisi választásokat tekintem bázisszámnak, azaz 100%-nak, akkor a jelenlegi állapot jóindulattal is csak 50%-os, a teljesen passzívvá vált állományt természetesen nem beleértve. Ez azt jelenti, hogy 2014-ben csak a négy évvel ezelőtti tagság fele fog kampányolni, plakátot ragasztani, fórumot szervezni, aláírást gyűjteni, és ami talán a legfontosabb meggyőzni a környezetét, mint elkötelezett híve a pártnak, hogy szavazzanak rájuk. Ennek hatása alapjaiban fogja megrázni a pártot, amit nem fog tudni ellensúlyozni a már rendelkezésre álló százmilliókból folytatott plakát-háború, pláne ha a januárban megismert végletesen dilettáns megjelenéssel fog „harcba” szállni a szavazókért.
Valódi rendszerváltást ígért a Jobbik, de sajnos megszelídülve és domesztikálódva a parlamenti szerepbe csak egy lett a többi párt közül. Nyilván ezt még két és fél év alatt sem látja át mindenki, sokan makacsul igazolva akarják látni magukat és választásukat, és sokakat tévedésbe ejt a verbális radikalizmus, ami helyenként még megmaradt. De a valóban radikális és gondolkozni, kritizálni is hajlandó réteg már átlát a frázisokon, látja hogy tettek helyett maradnak a sajtótájékoztatók, a parlamenti felszólalások, egy-egy tüntetés a korábbiakhoz képest csekély részvétellel. És nem hibáztathatóak az emberek sem, hogy több év után már nem akarnak újra kimenni olyan eseményekre, ahol jól lehet előre tudni, hogy nem történik semmi. Cselekvés helyett szájkarate. Tehetséges szónokokban nincs még végzetes hiány a pártban, de valódi tettek nélkül a jó gondolatok sem mozdítják előre a haza sorsát. Úgy kellett volna betörni a parlamentbe, mint az éhes farkasok, felrúgva az elmúlt két évtized elvtelen kompromisszumait, és úgy csapni az asztalra minden nap, hogy azt a falakon kívül is meghallják. Ehelyett jött az öltönyös „szakpolitizálás”, a törvényjavaslatok és módosítók üzemszerű és abszolút felesleges gyártása, hiszen a kétharmad kényelmesen söpri le még a napirendre vételüket is. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe a szakpolitika jelentőségét szakmai kérdésekben, sőt fontosnak tartom az objektív megközelítést, de azt be kellene látni, hogy az ország jelenlegi állapotában nem finomhangolásra, hanem olyan gyökeres változásokra van szükség, ami az egész „demokratikus” rendszer teljes átalakítását, újjáírását jelenti. A nemzeti célok megvalósításához nem elég, ha egyes törvényeket akarunk módosítani, amiket persze soha nem fogadnak el a kormányon lévők, hanem képletesen szólva fel kell rúgni az asztalt. Erre pedig nem alkalmasak az öltönyös, nyakkendős szakemberek, akármilyen okosakat is mondanak, hanem olyanokra van szükség, akik harcolni tudnak és akarnak! Harcosokra pedig nincs szükség, jelentette ki többször, több fórum előtt Vona és Szabó Gábor. Aki pedig harcolni szeretett volna, az is hamar be kellett lássa, hogy a jelenlegi Jobbik nem ezen az úton kíván járni, és reménykedve a jövőbeli változásokban vagy elfogadva a személyes és egzisztenciális kiszolgáltatottságot, állt be a sorba, vagy találta magát körön kívül. És ami igazán pusztító hatású, hogy az utca embere felismeri ezt, amikor azt kérdezi, mi lett a Jobbikkal, hová tűnt, miért simult be a többi párt közé, hol a radikalizmus?! A rutinos cinikusok csak bólogatnak, tudták ők előre, mindenki csak addig hangos és harcias, amíg nem kerül a pénz közelébe, ott gyorsan betömik a száját. És erről sajnos abszolút a jelenlegi konformista vezetés tehet. Megvolt az esély, hogy bebizonyítsuk, valóban lehet másmilyen a politika, mint az elmúlt évtizedekben, de Vonáék a könnyebb és kényelmesebb utat választották.
Bogár László jogosan fogalmazta meg 2010 tavaszán, hogy az előttünk álló négy év legnagyobb kérdése, hogy a második Orbán kormány az új rendszer első kormánya lesz, vagy a régi rendszer utolsó kormánya. Mert a változás, mint az elején említettem elkerülhetetlen, és könnyen előfordulhat, hogy elsöprő erejű lesz: polgárháborús állapotokkal, éhezéssel, az állami funkciók teljes leépülésével, a nemzetközi kereskedelem megszűnésével, a pénzrendszer átmeneti felszámolása mellett. Az utóbbi időben maga Orbán is többször meglepő nyíltsággal beszélt egy olyan változásról, amely megrostálja az országokat, és csak a jól felkészültek fogják átvészelni. Ennek ellenére a kormányzó párt elsősorban a saját hatalmának bebetonozásán ügyködik, ezért volt kénytelen Bogár már 2011 második felében levonni a szomorú konzekvenciát: ez bizony még a régi rendszer terméke, és annak szabályai szerint és keretei között működik. És legalább ilyen csalódottsággal kell megállapítanunk, hogy a Jobbik is a régi rendszer utolsó ellenzéke, amely képtelen átlépni azokat a kereteket, amelyben létrejött, alkalmatlan egy új korszak elindítására. Ez pedig középtávon elkerülhetetlenül a bukását, sőt a megsemmisülését fogja okozni. Annál is inkább, mert sokszor látszólag tudatosan saját magát számolja fel: a minden nemzetben gondolkodó magyar ember integrálásának esszenciális kényszere helyett folyamatosan távolítják el azokat, akiknek álláspontja bármiben eltér a pártvezetéstől, vagy egyáltalán önálló véleménye van, amit el kíván mondani. Nem fogom felsorolni hány alapszervezetet számoltak fel a központból és hány elkötelezett radikálist űztek illegalitásba, mert jócskán túlfeszítené egy ilyen írás kereteit, de több száz emberről van szó. Akikkel aztán mások is vették a kalapjukat, tovább gyengítve a pártot. És ezen felül történik még a korábban részletezett lemorzsolódás, amit a párt vezetése természetes tendenciának tekint.
Ráadásul az eltávolítottak szinte kivétel nélkül a radikális irányvonal hívei közé tartoznak, akik számon merték kérni, hogy mi van az eredeti szellemiséggel és irányvonallal! A törtetők, haszonlesők, karrieristák, szerencselovagok, volt MSZMP-sek, SZDSZ-esek, kicsiny tudásukkal házaló „szakértők” hada pedig nyugodtan tülekedik a húsosfazék körül, ők teljesen lojálisak a fennálló vezetéshez, ezért nincs is velük probléma. Ha a párt irányvonala nem lenne homályos és egyenesen abba az irányba tartana, amerre a mozgalmi korban volt kitűzve, akkor jóval kevesebb járulékos veszteséggel kellene számolni. Sajnos az önérdek sokszor írta felül a közösség elsőbbségének érvényesülését, amit a párt belső mechanizmusát megismerők pontosan látnak, akkor is, ha kifelé kedvezőbbnek tűnik a helyzet.
A korszerű radikális párt a működését teljesen a fő célkitűzés megvalósításának tudja alárendelni, nem aktuális népszerűségre törekszik, hanem a tudatos építkezésben bízik, tégláról téglára emelve az épületet. A cél természetesen a hatalom megszerzése, hogy általa tudja a gyakorlatban megvalósítani elképzeléseit, de ez soha nem jelentheti az eredeti eszmeiség feladását, megtagadását. A kormányzás lehetősége sosem válhat öncéllá, csupán eszköz a beteg társadalom minél szélesebb körű átalakításához! A politika totális elkurvulásának rengeteg rossz példája lebeghet szemünk előtt, hogy visszatartson minden felelős nemzeti erőt attól, hogy erre az útra lépjen, talán elég ha az MDF végnapjaira utalok Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal. A „mindenáron a reflektorfényben maradni” jellegű attitűd minden kétséget kizáróan a megélhetési politikusok és a pojácák jellemzője. Ha valóban a nemzet újjászületése a fő mozgatórugó, akkor kellő kitartással és alázattal meg kell várni a számunkra kedvező pillanatokat az erősödéshez, nem pedig kockára tenni a szebb jövőt kérészéletű ambíciókkal és elvtelen politikai alkukkal.
Az eszmékhez való hűség és a hitelesség mindennél nagyobb érték, amit tilos veszélyeztetni azért, hogy bizonyos kérdésekben esetleg megnyerjen a párt néhány ezer a kormánnyal elégedetlen szavazót. Ez a kicsinyes rövidlátás pontosan a régi rendszer tagjait jellemzi, akik csak négyéves távlatokban tudják értelmezni a politikát. Aki a rendszert akarja meghaladni, legyőzni, annak nem csupán a szabályait kell semmibe venni, mint Gandhi a Brit birodalomét, de az aktuálpolitikai szempontokat – ami általában pillanatnyi népszerűség növekedés – le kell győzzék a távlati célok! Sajnos a Jobbik esetében is többször feltűnő volt, hogy írta felül a választási programjában is megfogalmazott, világos és alapvető célkitűzéseket az aktuális érdek. Nem végigmenve két és fél év törvényhozásán csupán két esetet említek: a fegyveres testületek korai nyugdíjazásának kérdését és a választási regisztrációt. Mindkettő hasonló eset, az elvi kérdés súlyát felülbírálva több politikai hasznot vélt kiaknázhatónak a frakcióvezetés, ha rugalmasan viszonyulva foglal el új álláspontot. A társadalom döntő többségének igazságérzetét mélyen sértette, hogy az irodai munkát végző rendőrök is nyugdíjba mehettek harmincvalahány évesen, aztán a havi akár kétszázezer forintos nyugdíj mellett biztonsági cégeknél nyugodtan dolgoztak tovább. A Jobbik programja is megígérte a kérdés rendezését, aztán amikor a kormány meg akarta lépni, a rendvédelmi dolgozók szakszervezetei felé kacsintva a Jobbik kihátrált korábbi határozott véleménye mögül. Nem tudom, hogy ezzel hány stabil szavazót sikerült megnyerni a rendvédelmisek közül, de félő, hogy legalább ugyanannyi veszett el a hitelességének megkérdőjelezhetősége miatt.
A másik súlyos eset a választási regisztráció volt, amikor pillanatnyi politikai haszon érdekében a Jobbik együtt fújta a nótát a szocialistákkal és a liberálisokkal. Mindenki tudja, hogy mennyire rossz a jelenlegi választási rendszer, amelyben velejéig hazug kampányok által becsapott és felheccelt tudatlan tömegek szavazhatnak a magyar jövőről. Az elmebeteg, a bűnöző és a négy általánost végzett szavazata pontosan annyit ér, mint a több diplomás értelmiségié. A nagy pártok néhány száz forintért vagy egy tál gulyáslevesért és két sörért megvásárolják a cigányok jelentős részét. Adott volt az esély változtatni, és bár a regisztrációnál kínálkozik számtalan jobb lehetőség a választójog korlátozására, ellenzékből csak javaslatokat lehet tenni, a kormánypárt viszont törvényeket fogad el. A regisztráció valamit tompított volna az előbb vázolt negatív hatásokon, hiszen sokan nem mentek volna el erre a procedúrára, és jellemzően a legkevésbé iskolázott, a politika iránt abszolút nem érdeklődő emberek. Őket ezért duplán kellett volna megvásárolni, duplára emelve a lebukásuk veszélyét, ami többeket visszatartott volna a csalástól. Az elkötelezett bázissal rendelkező, komoly ideológiai alapra építkező párt pedig könnyen mozgósíthatta volna elkötelezett szavazóit, ezért nem csak elvi kötelessége lett volna a Jobbiknak megszavazni, hanem gyakorlati előnyt is jelenthetett volna.
Ezen valós érvekkel szemben döntött a frakció vezetése úgy, hogy a javaslatot fogadó értetlenségnek támogatást nyújtva, a bármilyen állami összeírásra zsigeri ellenszenvet érzők mellé állva minimális politikai előnyért cserébe utasítják el a regisztrációt. Ami egy radikális pártnál elfogadhatatlan ideológiai meghátrálás. És az ilyen típusú feladása az elveknek a parlamenti működés vélelmezett logikája szerint többször fordult elő az elmúlt 3 évben. Ide kell sorolnom azt a folyamatot is, hogy a párt elnöke az utóbbi időben rendszeresen olyan nyilatkozatokat tesz, hogy „Lehet, hogy nincs igazunk…” vagy „Nem biztos, hogy mindenki így látja…”. Egy markáns ideológiára épülő párt vezetőjének határozottnak, sőt tévedhetetlennek kell mutatkoznia a saját hívei előtt, különben a hitelessége és karizmája hamar megkérdőjeleződik. Hiszen ki fog hinni annak a vezérnek, aki még magában sem biztos?! Ha pedig maga sincs meggyőződve, hogy igaza van, akkor ne álljon ki a nyilvánosság elé, hanem a belső nyilvánosság előtt csiszolja a mondanivalóját. Persze más a helyzet, ha a bizonytalan szavazók megnyerése a cél, amire alkalmas lehet az ilyen puha hozzáállás, a megtartásukhoz már kevésbé. Amennyiben a cél továbbra is a rendszerváltás kiharcolása, az országot rabságban tartó béklyók levágása, akkor ideológiai meghátrálásnak nem lehet helye a mozgalom kommunikációjában. A zászlót győzelemre vinni olyan tábor fogja csak, amelynek hite megingathatatlan és a vezetője nincs bizonytalanságban az általuk képviseltek szent igazságáról.
Sajnos a fentiekben kifejtettek szerint a jelenlegi Jobbik nem lesz képes ennek a minőségi ugrásnak a végrehajtására. Vagy teljes vezetőváltásra lenne szükség, hogy az ideológiailag rendíthetetlen harcosok vegyék kezükbe az irányítást. Amíg Vonáék hitele kitart, a 2014-es választásokig biztosan, erre szintén nincs esély. Rengetegen bíztatnak és biztosítanak támogatásukról egy új politikai alternatíva létrehozása érdekében, amely kihívást jelentene a Jobbik felé is. Ennek azonban még nem jött el az ideje. Álláspontom szerint pártot elhagyó szakadárokból és kiábrándultakból most még nem lehet egy új, valóban radikális mozgalmat elindítani. Az nem csupán végzetes hátrányban lenne a Jobbikhoz képest az anyagiak terén, de oly mértékben osztaná meg a párt mellett még kitartó tisztességes embereket – akik rengetegen vannak –, ami a nemzeti radikalizmus közeljövőjét tenné teljesen kétségessé. De meg lehet fogalmazni azokat az elveket és módszereket, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom, okulására a mostani vezetésnek is! ÉS később, a megfelelő pillanatban eljöhet majd a Magyar Hajnal…
Az elfedett, eltitkolni vágyott dolgok előbb-utóbb nyilvánosságra kerülnek, csakúgy mint az elhallgattatni akart szavak. És minél nagyobb az ellenállás, később annál nagyobb erővel fognak a felszínre törni. Mint a fortyogó víz a lezárt fazékból. Mert akinek mondanivalója van, az el is fogja mondani. Nekem van, és mint Luther 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen mondta: itt állok és nem tehetek másként. El kell mondjam, hátha van fül a hallásra és szem a látásra. Fel kell ébredni abból a hamis álomból, amit a parlamentbe kerülés után dörzsöltek a szemekbe, amíg nem lesz végzetesen késő!
Ne feledjétek: AZ IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ!
Zsákutcában a Jobbik
Néhány gondolat a nemzeti radikalizmusról
I. rész
Nem hiszek a váltópártiságban. Amíg a jelenlegi keretek között működik a politikai rendszer és annak „liberális” szabályait betartva próbálkozik a Jobbik, nem fog választások útján hatalomra kerülni.
1/Nemzetközi helyzet
A nemzeti radikalizmus nevében elkövetett legnagyobb tévedés és átverés, hogy el akarjuk hitetni magunkkal és a szavazókkal, hogy a fennálló „demokratikus” játékszabályok lehetővé teszik a kormányzás lehetőségének megszerzését. Nem teszik lehetővé és nem is fogják, amíg a nyugati vagy atlanti világrendszert (nagyjából Észak-Amerika, Európa és befolyási övezeteik) el nem söpri a történelem vihara. A jó hírem, hogy el fogja söpörni: a kulturális agymosáson és az országok totális gyarmatosításán, majd kifosztásán alapuló globalizációs rendszer napjai meg vannak számlálva. A 2008 óta tartó permanens válság már a vég kezdete a világtörténelem színpadán zajló hatalmas játszmában, az Egyesült Államok és a mögötte álló, sokszor azt irányító zsidó körök hatalma visszafordíthatatlanul hanyatlik. (Elég, ha csak Palesztina ENSZ-béli státuszának szavazására utalok 2012 novemberében). A mostani világrendből óriási hasznot húzó multinacionális cégbirodalmak is túljutottak nagyságuk csúcsán, jelenleg már a hanyatlás korát éljük. Az eddig harmadik világnak nevezett térségekben viszont új erőközpontok alakulnak ki: Kína, India, Brazília, és újjászületnek tradicionális nagyhatalmak is, mint Orosz- és Törökország. Nagyon érdekes évtized előtt állunk, ami át fogja rajzolni a világpolitika jelenlegi határait. De az új korszak még nem köszöntött be! Még védelmezik régi bástyáikat az USA és mellette álló csatlósai, köztük őszinte fájdalmunkra Európa nagy része. Ha nem is fiatal már az oroszlán, és fogai már meglazultak, de körmei élesek és gyorsan oda tud csapni a fiatal és gyenge antilopnak. A nyugati világrészt uralja még a multikulturális, liberális gondolkodásmód, ahol az elhajlókat a legváltozatosabb eszközökkel hallgattatják el vagy semmisítik meg. Korlátozzák a szabad gondolkodást és véleménynyilvánítást jogszabályi eszközökkel (börtön holokauszt tagadásért vagy radikális honlap üzemeltetéséért), a sajtóbirodalmukon keresztül a legváltozatosabb módon teszik lehetetlenné ellenfeleiket, de akár a fizikai megsemmisítéstől sem riadnak vissza, mint Jörg Haider esetében, ha a többi eszközzel kudarcot vallanak. Országok esetében sem válogatósak: képesek voltak egy teljes országot, az egyébként mintaországnak számító Ausztriát is totális bojkott alá helyezni a Szabadságpárt kormányra kerülése miatt, Olaszországban egy az EU által kinevezett kormány hajtja végre a központi utasításokat. És Magyarország is azért szenved el újabb és újabb retorziókat az elmúlt két évben Brüsszeltől, mert szerintük Orbánék túl messzire mentek a gazdasági „szabadságharcban”. Miközben mi, hazafiak azt érezzük, hogy a fideszesek csak a láncaikat csörgetik, de az ismétlődő rendreutasításra azonnal lekushadnak, mint a megvert kutya.Most képzeljük el, mit szólnának hozzá ezek az óriási erők, ha a Jobbik kormányra kerülne, és megpróbálná felszámolni a cigánybűnözést, a multinacionális vállalatok pénzkiszivattyúzását, vagy valóban megkísérelné rendezni a „devizahitellel” átvert százezrek helyzetét a bankok kötelezésével a jogtalanul beszedett profit visszafizetésére! Ugye elég elképzelhetetlen helyzet? Ezen konkrét lépesek nélkül viszont akkor sem lenne értelme a kormányzásnak, ha azt megengednék a nyugati világrend urai, hiszen a rendszer gyökeres (radikális) reformja nélkül csak a felszínt kapargatnánk. Ha megengednék, hogy a Jobbik mint a mérleg nyelve ott legyen a teljes többséget el nem érő Fidesz mellett a kormányban, akkor mit lehetne elérni vele?! Egy miniszteri bársonyszék Balczónak, egy másik Vonának, és néhány államtitkári pozíció, hogy a karrieristáknak és a „szakértőknek” legyen min marakodni? Mit sikerülne megvalósítani ekkora „hatalommal”? Létrehoznának egy bizottságot a magyar-cigány együttélés megvizsgálására, ahogyan Vona sürgeti másfél éve a parlamentben, cinikusan beletörődve nemzeti létünk élet-halál kérdésének, a cigánykérdésnek megoldatlanságba? Vagy beleölnének pár százmilliárdot a nagymarosi vízlépcső és vízierőmű újratervezésébe
2/A kormányzás lehetetlensége
De nem kell „félni”, ez a helyzet elképzelhetetlen. A rendszer, amely mozgatja a nyugati világrészt, még fennáll, működik és keményen ellenáll a hegemóniáját megkérdőjelező törekvéseknek. Ne felejtsük el, hogy milyen hazug uszítás zajlik Gyöngyösi állítólagos zsidólistázása kapcsán a Jobbik és Magyarország ellen az egész nyugati világban! Ehhez a hisztériához elég volt egyetlen szándékosan félreértett mondat, és máris boldogan retteghetnek és kiálthatnak fasizmust. Az összehangolt nemzetközi hadjárat ellen, amit természetesen itthonról gerjesztenek ötödik hadoszlopként baloldali és liberális „gondolkodók”, rendkívül nehéz hatékonyan védekezni. Hát még olyan bizonytalan módon, ahogyan a Jobbik próbálja! Nem lehet játszani a kint is vagyok, bent is vagyok játékot, miközben számos alapvető tabut nyíltan meg sem kérdőjeleznek, és igyekszenek elhitetni a megsemmisítésünkön munkálkodó esküdt ellenségeinkkel, hogy ők „szalonképes” kormányzati tényezők lehetnek, akik nem is antiszemiták. Amikor kiderült Szegedi zsidósága, akkor erényt próbáltak kovácsolni abból, hogy lám milyen befogadó párt is Jobbik, sőt direkt jó, hogy van ilyen híres zsidajunk. Gyöngyösi elszólása után először bocsánatkérés, majd pedig megint következett a harcos kardcsörtetés, most éppen országjárás folyik, ami a hivatalos álláspontot követni akarókban is folyton bizonytalanságot ébreszt, hogy akkor mit is gondoljon a zsidó kérdésről?!
Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyire negatív hazánk külföldi, elsősorban nyugati megítélése. Ellenségeink időben gondoskodtak róla, hogy a nemzeti radikalizmus és a Jobbik a lehető legsötétebb színekben legyen ábrázolva a közvélemény előtt. Így már könnyű lesz a morális támogatásukat megszerezni egy esetlegesen megalakuló fasiszta/náci magyar kormány elleni fellépéshez, amire pusztán a demokrácia és a jogállam védelmében lesz szükség. A pontosan üzemelő médiagépezetük pedig szépen adagolja a drámai hangvételű riportokat, hogy szegény zsidóknak és cigányoknak milyen az életük ebben a „földi pokolban”. Ez a szituáció olyan egyértelmű és világos, hogy a Fidesznek esze ágában se lenne belemenni egy ilyen kényszerkoalícióba. Ezért lett volna létkérdés számukra a független LMP, amely külföldi elfogadottsága miatt kívánatos partner lehetne, de a jelek szerint Bajnaiék nyerik meg ezt a háborút a párt szétszakításával. Hipotetikusan elképzelve egy Fidesz-Jobbik együttműködést, biztosan kijelenthetjük, hogy az lenne a párt vége. Ahogyan a kisgazdák, a KDNP, az MDF – sőt nyugodtan ide vehetjük a MIÉP-et is – sem tudott szabadulni a narancs halálos öleléséből, ugyanez történne a belső konfliktusokat kezelni képtelen Jobbikkal. Ami persze a tagság elárulása és a korábbi határozott álláspont nyílt megtagadása lenne. És bőven elegendő lenne hozzá néhány vezető meggyőzése, zsarolás, nepotizmus vagy megvesztegetés útján. Balczó Zoltán a régi MIÉP-es első vonal és a parlamentben dolgozó hivatásos apparátus egyhangú és egyértelmű elmondása szerint Csurka személyes megbízottja volt a fideszes kapcsolattartásra, rajta keresztül jött az ukáz, hogy mit szeretne Orbán a frakciótól. És miként magától Orbántól tudjuk, hogy „a Pista megbízható, korrekt úriember volt” a frakció teljesítette a kéréseket és megszavazta az elvárt fideszes javaslatokat.
Hogy a Jobbiknak egyedül – a rendszer játékszabályait betartva – nincs esélye megszerezni az 50 %-nál nagyobb arányú eredményt a győzelemhez, azt csak idiótáknak és jó szándékú fantasztáknak kellene magyarázgatni. Nekik ajánlom figyelmükbe az időközi választások eredményeit: a néhány kiugró eredményt leszámítva (Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd – ahol speciális körülmények szolgáltak a győzelem alapjául), a tisztes helytállást jelentő 10% feletti eredményt is csupán a körzetek kisebb részében sikerült elérni. Már ahol egyáltalán sikerült rajthoz állni, mert rengeteg esetben jelölt és aktivitás hiányában el sem indult a Jobbik. (A pontos statisztikákat nemsokára külön közzé fogom tenni.) De a gondolatkísérlet jegyében felvethetjük, hogy mégis csoda történik, nyer a Jobbik. Akkor ugyanaz történik, amit fentebb már vázoltam: a nyugati vagy pénzügyi világhatalom pár héten belül fojtja meg az országot és a pártot. Totális bojkott, totális pénzkivonás. Mint az egykori viccben a szovjet távirat: Nyertek. STOP. Villany. STOP. Gáz. STOP. A valutaárfolyamok két napon belül szállnának el, és lenne 500 Ft az euró, 350 a svájci frank. A már most is elviselhetetlenül drága benzin ára gyorsan fel tudna kúszni 7-800 forintra. Az azonnali eredményre és javulásra áhítozó nép pedig olyan szinten gyűlölné meg hirtelen az általuk megválasztott pártot, hogy ’56 után megint a lámpavason hintázhatna néhány politikus. Vona Gábor is eljutott erre a gondolatkísérletre egy 2011-es Barikád vezércikkben, amikor arról beszélt, a legnagyobb csapda az lenne, ha szinte önként adnák át a kormányzási lehetőséget a Jobbik részére, hogy aztán néhány hét alatt bedöntve az új kormányt, akár évtizedekre elvegyék az esélyt a valódi nemzeti ébredés elől. És ez az ultima ratio a naiv hittel szemben, hogy demokratikus, polkorrekt módon, politikai kampány révén meg tudja szerezni a Jobbik a kormányrudat. Amíg a pénz hatalmas urai uralkodni képesek és működtetik a rendszert összeköttetéseik révén, addig el lehet felejteni, hogy ők csendben asszisztálva néznék végig, hogy valaki kilép a láncból, és önálló lábra áll. A megtorlás már jóval azelőtt megtörténne, hogy bekövetkezne egy radikális fordulat valahol Európában. Ahogyan a XIX. század derekán a Szent Szövetség monarchiái uralták Európát, és együttesen léptek fel, ha bármilyen forradalmi kísérlet csírázott ki a területeiken.
Akármilyen irányból járjuk tehát körül a nemzeti radikalizmus, vagyis konkrétabban a Jobbik esélyeit a 2014-es kormányzást illetően, azt kell mondjuk, hogy a mozgalom elpártosodása, a kontraszelekció (harcos radikálisok helyett jött-ment szakértők, Szegedi Chanád és a hatékony elhárítás hiánya), és a rendszer egyes alaptabui elfogadásának köszönhetően, azok a nullához közelítenek. Ha isteni beavatkozás következtében mégis megtörténne, azzal sem nyerne az ország, de a párt végét is jelentené. Akkor miért hülyíti mégis ezzel a maszlaggal a mostani vezetés a tagságot és egymást, miért kampányoltak a mostani elnökség tagjai a tisztújításon ilyen hazugsággal?! A válasz egyszerű, tudják hogy ezt akarja hallani a tagság és a választók is. Gátlástalan kufárként a reményt és a hitet szavazatokért cserébe bocsátják áruba a politika piacán. Nem jön össze, de igazolni tudják magukat: mi megtettünk mindent, de ilyen ellenszélben ez csak ennyire volt elég, miért nem szavaztatok többen ránk?! Azt az illúziót árulják, amit a többi párt a demokráciában: a választónak semmi dolga nincs, csak ránk szavazni, és mi megoldjuk a problémákat. Vagy legalább olyanokat mondunk, amiket hallani akarnak. Amikor persze az illúzió összeroppan a valóság súlya alatt, akkor a szavazók megbüntetik a pártot, és másra szavaznak. A másik pártra. Mert ki van ez találva nagyon! A fejlett demokráciákban gyakorlatilag kivétel nélkül két nagy párt váltja egymást, és mindkettő mögött ugyanazok a gazdasági érdekcsoportok állnak. Hiába szavazol a másikra, csak a jelszavak, az arcok, meg a színek változnak, a lényegi program ugyanaz, mert azt a pénzügyi háttérhatalom alkotja, és intézményesült képviselői (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) útján juttatja el az egyes országokba.
Sajnos a Jobbik vezetése elhitte, hogy beállva a sorba, részt véve ebben a játékban, nekik is osztanak majd lapot. Vagy legalábbis leesik majd valamilyen konc. A társadalmat kifosztó és átverő pártrendszer megsemmisítését, a valódi rendszerváltást nem merték felvállalni – egyesek talán soha nem is akarták –, csak választási szlogenként használták. A kevesebb intelligenciával, de annál nagyobb ambícióval rendelkező „szakpolitikusok” – természetesen szakirányú végzettség és gyakorlati tapasztalat nélkül – ehelyett már látják magukat a bársonyszékekben. A tragikomikus elem az egészben, hogy ráadásul annyira komolyan kezdték venni magukat, hogy mára el is hitték az egészet. Hiszen, ha nulláról sikerült eljutni 20 százalékig, miért ne sikerülne még magasabbra?!
Ma már főként nem azért, mert nincs meg az anyagi háttér, hiszen a parlamentbe kerülve a párt több, mint évi hatszáz millió forinttal rendelkezik. Ez óriási médiabirodalomra még kevés, de arra mindenképpen elég kellene legyen, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb erőt mutasson fel. Inkább a jelzett kontraszelekció, a besimulás, és a világos ideológia hiánya az ok, amit még tetéz egy kisebb léptékben már megjelent nepotizmus. Ennyi idő után ilyen siralmas médiaháttér már a saját felelősség, amit jól mutat, hogy a már kiépülőben lévő saját bázisokat is évente verik szét és szervezik újra (barikad, N1 TV). A nyolcvanas évek gagyi centrumos vagy Skála Áruház-as bikinis nős hirdetéséire emlékeztető óriásplakátokkal lepik el az országot nagyjából 70 millió forintért, miközben sokan észre sem veszik, hogy mögötte a Jobbik áll, olyan silány a kivitelezés. A sötét erők rendelkezésére álló médiafelület viszont nemcsak hatalmas, de hatékony, konzekvens, és kiválóan alkalmas a Jobbik lejáratására. Miközben a lendület elfogyott, a növekedés dinamikája megtört, amikor a vezetés a fékre lépett, és nincsenek új ötletek sem, ami megoldást jelentene a helyzetre. Pedig olyan elképesztően egyszerű: csupán vissza kellene nyúlni a gyökerekhez, ahogyan elindult a mozgalom és egykor naggyá tudott válni!
3/A középre húzás koncepciótlansága
A vezetés magyarázata, hogy a radikalizmusra nem vevő a társadalom döntő többsége, új szavazókat csak középre nyitva lehet megszólítani (amit bőségesen cáfol a politikatörténet). Ezért kell szalon- és kormányképesnek látszani, és szakmai lózungokat puffogtatva „hitelesnek” látszani. 2010-ben a szavazók pontosan a radikalizmus és a valódi (rendszer)változás ígéretében bízva álltak a Jobbik mellé, megcsömörölve két évtized hazugságaitól és politikai garnitúrájától, ezért nem valószínű, hogy később ez tántorítaná el őket. Sokkal inkább az azóta visszatérő sodródás, megalkuvás a fennálló körülményekkel, és a parlament aranyozott falai közé történő hátrálás az átlagemberek mindennapi problémái elől. Csak azzal számolni kellene, hogy a közvélemény előtt a Jobbik már nehezen mossa le magáról a radikális, „szélsőséges” imázst, az Árpád-sávokat, a gárdisták fekete bakancsait, a cigány- és zsidókérdésben való nyílt állásfoglalásait, vagy az EU-ellenességet. Ezeket a stigmákat már hordozza magán a párt, és a jelenleginél jóval élesebb fordulat sem garantálná, hogy sikerül megszabadulni tőlük. Lásd a nyugat-európai trendeket, ahol a szélsőjobb nagy része cionista- és Izrael-baráttá vált pénzért és támogatásért, de maradtak ugyanott, ahol álltak, a periférián és semmivel nem sikerült közelebb kerülniük a júdáspénzből a vágyott kormányzáshoz.
Hiába volt a legaktívabb párt a Jobbik a parlamentben, és tartott naponta két sajtótájékoztatót a legkülönfélébb szakmai kérdésekben, ebből a közvéleményhez vajmi kevés jutott el, a többség a kereskedelmi média tájékoztatási elsőbbsége miatt nagyrészt a botrányokról értesült. Amelyek a mai napig nem belülről generált, így eladható és a figyelmet a pártra fókuszáló megtervezett akciók, hanem spontán módon kialakuló, egy rossz nyilatkozatot vagy egy képviselő által elkövetett cselekményt meglovagoló lejárató kampányok. Ha a párt vezetésének lenne annyi természetes intelligenciája, hogy belássa hiába ontja magából a frakció a szakmai javaslatokat, arra gyakorlatilag nem vevő a média, akkor jó ötletekkel, ütős performanszokkal (csak nem az országgyűlésben, ahogyan eddig próbálták!), erőteljes és gyors fellépéssel egy-egy a társadalomban jelentős visszhangot kiváltó kérdésben sokkal többször át lehetne törni a hallgatás falát. Célzott akciókkal a szándékolt következményeket is bekalkulálva komoly eredményeket lehetne felmutatni, amihez azonban óriási szükség lenne a vezetést abszolút mértékben nem jellemző bátorságra és kreativitásra. Persze ehhez vállalni kellene, hogy rendszeresen túllépnek a politikai korrektség által kijelölt mezsgyén, adott esetben provokatív módokon is!
Ehelyett a stratégia a középre nyitás, amihez a megfelelő médiaháttér mellett olyan alapvető feltétel is hiányzik, mint a meghódítható politikai tér a centrumban. Azt ugyanis kőkeményen uralja a Fidesz, és az utóbbi időben tett intézkedései (rezsicsökkentés, nyugdíjkompenzáció) világosan mutatják, hogy a jövőben sem fogja kiengedni a kezéből. Kétségbe vonom azt a törekvést is, amelynek révén akár a legminimálisabb megalkuvás és önfeladás útján próbál egy radikális mozgalom új szavazókat megszólítani! Ezek a szavazók ugyanis – szemben azokkal a meggyőződésesekkel, akiket a nemzeti radikális ideológia és a 20 év totális kiúttalansága vonzott a párt közelébe – már nem ideológiai okokból, hanem egy másik pártból való akár átmeneti kiábrándulás, vagy egyetlen konkrét kérdésben elfoglalt álláspont miatt sodródnak a párt mellé, és a következő benyomásra – mivel szilárd világnézeti alapjaik nincsenek – ugyanilyen könnyedén sodródnak tovább. Ráadásul a fentebb kifejtettek okán a nemzeti radikalizmus jelen formájában úgysem fog kormányra kerülni, teljesen felesleges és kontraproduktív lépés ezért megpróbálni szinte semmit nem érő szavazatokat szerezni önfeladás és meghátrálás útján. Időközben a Jobbik gyakorlatilag maga számolta fel egyetlen olyan fegyverét, amelytől a hatalom, a rendszer valóban félt: a gárdamozgalmat. Semmi nem valósult meg Vonáék gárdás ígéreteiből, a gárdistákat magukra hagyták, a tőlük független gárdamozgalmakat kifejezetten próbálják szétzilálni, az újra egységesülést megakadályozzák az Új Magyar Gárda irányításával. Ezt a tényt fehéren-feketén mutatta meg tavaly augusztus 25-én, az ötéves Gárda születésnap, amelyen megtiltották az ÚMG részvételét.
Tehát rendületlenül próbál befelé törekedni a párt, ahol a politikai preferenciákat felmérő szociológiai kutatások szerint sem teremhet számára semmiféle babér. Közben pedig egyre szélesebb réteg jelenik meg a jobbszélen, akik világosan jelzik, hogy ők bizony az ideológiai meghátrálásokra, és a megígért rendszerváltás feladására nem fogékonyak. Ez a csoport a szavazókon belül nehezen mérhető, mert reális (szélső)jobboldali alternatíva nélkül csak a választásokról való távolmaradásával fog tüntetni. De a párttagságon belül már jóval komolyabb súlyt képviselnek, és véleményüknek visszatérően hangot is adnak. A 2012-es tisztújításon ugyan elbukott a belső reformra, a keményvonalas visszarendeződésre irányuló szándék a pártelnök és pártigazgató határozott és a választás tisztaságát is megkérdőjelező fellépése miatt, de az elégedetlenség általános és folyamatos a párt irányának felpuhulása miatt. A „lázadók” közül sokakat erővel bírtak távozásra, amiből a legsúlyosabb veszteség a párt korábbi legerősebb bázisának számító Borsod szétverése egy zsidó politikusbűnöző érdekében, míg mások önként hagyták el a harcteret. Ezek akkora veszteséget jelentenek a párt struktúrájának szempontjából, amelynek hatásai most szinte felmérhetetlenek, de 2014-ban már nagyon is számszerűsíthetőek lesznek. Saját tapasztalataim alapján a pártszervezet olyan ütemben erodálódik, amelyet már nem lehet visszafordítani. Ha a 2010 áprilisi választásokat tekintem bázisszámnak, azaz 100%-nak, akkor a jelenlegi állapot jóindulattal is csak 50%-os, a teljesen passzívvá vált állományt természetesen nem beleértve. Ez azt jelenti, hogy 2014-ben csak a négy évvel ezelőtti tagság fele fog kampányolni, plakátot ragasztani, fórumot szervezni, aláírást gyűjteni, és ami talán a legfontosabb meggyőzni a környezetét, mint elkötelezett híve a pártnak, hogy szavazzanak rájuk. Ennek hatása alapjaiban fogja megrázni a pártot, amit nem fog tudni ellensúlyozni a már rendelkezésre álló százmilliókból folytatott plakát-háború, pláne ha a januárban megismert végletesen dilettáns megjelenéssel fog „harcba” szállni a szavazókért.
4/Rendszerváltás helyett parlamenti szalonpolitizálás
Valódi rendszerváltást ígért a Jobbik, de sajnos megszelídülve és domesztikálódva a parlamenti szerepbe csak egy lett a többi párt közül. Nyilván ezt még két és fél év alatt sem látja át mindenki, sokan makacsul igazolva akarják látni magukat és választásukat, és sokakat tévedésbe ejt a verbális radikalizmus, ami helyenként még megmaradt. De a valóban radikális és gondolkozni, kritizálni is hajlandó réteg már átlát a frázisokon, látja hogy tettek helyett maradnak a sajtótájékoztatók, a parlamenti felszólalások, egy-egy tüntetés a korábbiakhoz képest csekély részvétellel. És nem hibáztathatóak az emberek sem, hogy több év után már nem akarnak újra kimenni olyan eseményekre, ahol jól lehet előre tudni, hogy nem történik semmi. Cselekvés helyett szájkarate. Tehetséges szónokokban nincs még végzetes hiány a pártban, de valódi tettek nélkül a jó gondolatok sem mozdítják előre a haza sorsát. Úgy kellett volna betörni a parlamentbe, mint az éhes farkasok, felrúgva az elmúlt két évtized elvtelen kompromisszumait, és úgy csapni az asztalra minden nap, hogy azt a falakon kívül is meghallják. Ehelyett jött az öltönyös „szakpolitizálás”, a törvényjavaslatok és módosítók üzemszerű és abszolút felesleges gyártása, hiszen a kétharmad kényelmesen söpri le még a napirendre vételüket is. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe a szakpolitika jelentőségét szakmai kérdésekben, sőt fontosnak tartom az objektív megközelítést, de azt be kellene látni, hogy az ország jelenlegi állapotában nem finomhangolásra, hanem olyan gyökeres változásokra van szükség, ami az egész „demokratikus” rendszer teljes átalakítását, újjáírását jelenti. A nemzeti célok megvalósításához nem elég, ha egyes törvényeket akarunk módosítani, amiket persze soha nem fogadnak el a kormányon lévők, hanem képletesen szólva fel kell rúgni az asztalt. Erre pedig nem alkalmasak az öltönyös, nyakkendős szakemberek, akármilyen okosakat is mondanak, hanem olyanokra van szükség, akik harcolni tudnak és akarnak! Harcosokra pedig nincs szükség, jelentette ki többször, több fórum előtt Vona és Szabó Gábor. Aki pedig harcolni szeretett volna, az is hamar be kellett lássa, hogy a jelenlegi Jobbik nem ezen az úton kíván járni, és reménykedve a jövőbeli változásokban vagy elfogadva a személyes és egzisztenciális kiszolgáltatottságot, állt be a sorba, vagy találta magát körön kívül. És ami igazán pusztító hatású, hogy az utca embere felismeri ezt, amikor azt kérdezi, mi lett a Jobbikkal, hová tűnt, miért simult be a többi párt közé, hol a radikalizmus?! A rutinos cinikusok csak bólogatnak, tudták ők előre, mindenki csak addig hangos és harcias, amíg nem kerül a pénz közelébe, ott gyorsan betömik a száját. És erről sajnos abszolút a jelenlegi konformista vezetés tehet. Megvolt az esély, hogy bebizonyítsuk, valóban lehet másmilyen a politika, mint az elmúlt évtizedekben, de Vonáék a könnyebb és kényelmesebb utat választották.
Bogár László jogosan fogalmazta meg 2010 tavaszán, hogy az előttünk álló négy év legnagyobb kérdése, hogy a második Orbán kormány az új rendszer első kormánya lesz, vagy a régi rendszer utolsó kormánya. Mert a változás, mint az elején említettem elkerülhetetlen, és könnyen előfordulhat, hogy elsöprő erejű lesz: polgárháborús állapotokkal, éhezéssel, az állami funkciók teljes leépülésével, a nemzetközi kereskedelem megszűnésével, a pénzrendszer átmeneti felszámolása mellett. Az utóbbi időben maga Orbán is többször meglepő nyíltsággal beszélt egy olyan változásról, amely megrostálja az országokat, és csak a jól felkészültek fogják átvészelni. Ennek ellenére a kormányzó párt elsősorban a saját hatalmának bebetonozásán ügyködik, ezért volt kénytelen Bogár már 2011 második felében levonni a szomorú konzekvenciát: ez bizony még a régi rendszer terméke, és annak szabályai szerint és keretei között működik. És legalább ilyen csalódottsággal kell megállapítanunk, hogy a Jobbik is a régi rendszer utolsó ellenzéke, amely képtelen átlépni azokat a kereteket, amelyben létrejött, alkalmatlan egy új korszak elindítására. Ez pedig középtávon elkerülhetetlenül a bukását, sőt a megsemmisülését fogja okozni. Annál is inkább, mert sokszor látszólag tudatosan saját magát számolja fel: a minden nemzetben gondolkodó magyar ember integrálásának esszenciális kényszere helyett folyamatosan távolítják el azokat, akiknek álláspontja bármiben eltér a pártvezetéstől, vagy egyáltalán önálló véleménye van, amit el kíván mondani. Nem fogom felsorolni hány alapszervezetet számoltak fel a központból és hány elkötelezett radikálist űztek illegalitásba, mert jócskán túlfeszítené egy ilyen írás kereteit, de több száz emberről van szó. Akikkel aztán mások is vették a kalapjukat, tovább gyengítve a pártot. És ezen felül történik még a korábban részletezett lemorzsolódás, amit a párt vezetése természetes tendenciának tekint.
Ráadásul az eltávolítottak szinte kivétel nélkül a radikális irányvonal hívei közé tartoznak, akik számon merték kérni, hogy mi van az eredeti szellemiséggel és irányvonallal! A törtetők, haszonlesők, karrieristák, szerencselovagok, volt MSZMP-sek, SZDSZ-esek, kicsiny tudásukkal házaló „szakértők” hada pedig nyugodtan tülekedik a húsosfazék körül, ők teljesen lojálisak a fennálló vezetéshez, ezért nincs is velük probléma. Ha a párt irányvonala nem lenne homályos és egyenesen abba az irányba tartana, amerre a mozgalmi korban volt kitűzve, akkor jóval kevesebb járulékos veszteséggel kellene számolni. Sajnos az önérdek sokszor írta felül a közösség elsőbbségének érvényesülését, amit a párt belső mechanizmusát megismerők pontosan látnak, akkor is, ha kifelé kedvezőbbnek tűnik a helyzet.
5/A nemzeti radikalizmus elvhűsége
A korszerű radikális párt a működését teljesen a fő célkitűzés megvalósításának tudja alárendelni, nem aktuális népszerűségre törekszik, hanem a tudatos építkezésben bízik, tégláról téglára emelve az épületet. A cél természetesen a hatalom megszerzése, hogy általa tudja a gyakorlatban megvalósítani elképzeléseit, de ez soha nem jelentheti az eredeti eszmeiség feladását, megtagadását. A kormányzás lehetősége sosem válhat öncéllá, csupán eszköz a beteg társadalom minél szélesebb körű átalakításához! A politika totális elkurvulásának rengeteg rossz példája lebeghet szemünk előtt, hogy visszatartson minden felelős nemzeti erőt attól, hogy erre az útra lépjen, talán elég ha az MDF végnapjaira utalok Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal. A „mindenáron a reflektorfényben maradni” jellegű attitűd minden kétséget kizáróan a megélhetési politikusok és a pojácák jellemzője. Ha valóban a nemzet újjászületése a fő mozgatórugó, akkor kellő kitartással és alázattal meg kell várni a számunkra kedvező pillanatokat az erősödéshez, nem pedig kockára tenni a szebb jövőt kérészéletű ambíciókkal és elvtelen politikai alkukkal.
Az eszmékhez való hűség és a hitelesség mindennél nagyobb érték, amit tilos veszélyeztetni azért, hogy bizonyos kérdésekben esetleg megnyerjen a párt néhány ezer a kormánnyal elégedetlen szavazót. Ez a kicsinyes rövidlátás pontosan a régi rendszer tagjait jellemzi, akik csak négyéves távlatokban tudják értelmezni a politikát. Aki a rendszert akarja meghaladni, legyőzni, annak nem csupán a szabályait kell semmibe venni, mint Gandhi a Brit birodalomét, de az aktuálpolitikai szempontokat – ami általában pillanatnyi népszerűség növekedés – le kell győzzék a távlati célok! Sajnos a Jobbik esetében is többször feltűnő volt, hogy írta felül a választási programjában is megfogalmazott, világos és alapvető célkitűzéseket az aktuális érdek. Nem végigmenve két és fél év törvényhozásán csupán két esetet említek: a fegyveres testületek korai nyugdíjazásának kérdését és a választási regisztrációt. Mindkettő hasonló eset, az elvi kérdés súlyát felülbírálva több politikai hasznot vélt kiaknázhatónak a frakcióvezetés, ha rugalmasan viszonyulva foglal el új álláspontot. A társadalom döntő többségének igazságérzetét mélyen sértette, hogy az irodai munkát végző rendőrök is nyugdíjba mehettek harmincvalahány évesen, aztán a havi akár kétszázezer forintos nyugdíj mellett biztonsági cégeknél nyugodtan dolgoztak tovább. A Jobbik programja is megígérte a kérdés rendezését, aztán amikor a kormány meg akarta lépni, a rendvédelmi dolgozók szakszervezetei felé kacsintva a Jobbik kihátrált korábbi határozott véleménye mögül. Nem tudom, hogy ezzel hány stabil szavazót sikerült megnyerni a rendvédelmisek közül, de félő, hogy legalább ugyanannyi veszett el a hitelességének megkérdőjelezhetősége miatt.
A másik súlyos eset a választási regisztráció volt, amikor pillanatnyi politikai haszon érdekében a Jobbik együtt fújta a nótát a szocialistákkal és a liberálisokkal. Mindenki tudja, hogy mennyire rossz a jelenlegi választási rendszer, amelyben velejéig hazug kampányok által becsapott és felheccelt tudatlan tömegek szavazhatnak a magyar jövőről. Az elmebeteg, a bűnöző és a négy általánost végzett szavazata pontosan annyit ér, mint a több diplomás értelmiségié. A nagy pártok néhány száz forintért vagy egy tál gulyáslevesért és két sörért megvásárolják a cigányok jelentős részét. Adott volt az esély változtatni, és bár a regisztrációnál kínálkozik számtalan jobb lehetőség a választójog korlátozására, ellenzékből csak javaslatokat lehet tenni, a kormánypárt viszont törvényeket fogad el. A regisztráció valamit tompított volna az előbb vázolt negatív hatásokon, hiszen sokan nem mentek volna el erre a procedúrára, és jellemzően a legkevésbé iskolázott, a politika iránt abszolút nem érdeklődő emberek. Őket ezért duplán kellett volna megvásárolni, duplára emelve a lebukásuk veszélyét, ami többeket visszatartott volna a csalástól. Az elkötelezett bázissal rendelkező, komoly ideológiai alapra építkező párt pedig könnyen mozgósíthatta volna elkötelezett szavazóit, ezért nem csak elvi kötelessége lett volna a Jobbiknak megszavazni, hanem gyakorlati előnyt is jelenthetett volna.
Ezen valós érvekkel szemben döntött a frakció vezetése úgy, hogy a javaslatot fogadó értetlenségnek támogatást nyújtva, a bármilyen állami összeírásra zsigeri ellenszenvet érzők mellé állva minimális politikai előnyért cserébe utasítják el a regisztrációt. Ami egy radikális pártnál elfogadhatatlan ideológiai meghátrálás. És az ilyen típusú feladása az elveknek a parlamenti működés vélelmezett logikája szerint többször fordult elő az elmúlt 3 évben. Ide kell sorolnom azt a folyamatot is, hogy a párt elnöke az utóbbi időben rendszeresen olyan nyilatkozatokat tesz, hogy „Lehet, hogy nincs igazunk…” vagy „Nem biztos, hogy mindenki így látja…”. Egy markáns ideológiára épülő párt vezetőjének határozottnak, sőt tévedhetetlennek kell mutatkoznia a saját hívei előtt, különben a hitelessége és karizmája hamar megkérdőjeleződik. Hiszen ki fog hinni annak a vezérnek, aki még magában sem biztos?! Ha pedig maga sincs meggyőződve, hogy igaza van, akkor ne álljon ki a nyilvánosság elé, hanem a belső nyilvánosság előtt csiszolja a mondanivalóját. Persze más a helyzet, ha a bizonytalan szavazók megnyerése a cél, amire alkalmas lehet az ilyen puha hozzáállás, a megtartásukhoz már kevésbé. Amennyiben a cél továbbra is a rendszerváltás kiharcolása, az országot rabságban tartó béklyók levágása, akkor ideológiai meghátrálásnak nem lehet helye a mozgalom kommunikációjában. A zászlót győzelemre vinni olyan tábor fogja csak, amelynek hite megingathatatlan és a vezetője nincs bizonytalanságban az általuk képviseltek szent igazságáról.
Sajnos a fentiekben kifejtettek szerint a jelenlegi Jobbik nem lesz képes ennek a minőségi ugrásnak a végrehajtására. Vagy teljes vezetőváltásra lenne szükség, hogy az ideológiailag rendíthetetlen harcosok vegyék kezükbe az irányítást. Amíg Vonáék hitele kitart, a 2014-es választásokig biztosan, erre szintén nincs esély. Rengetegen bíztatnak és biztosítanak támogatásukról egy új politikai alternatíva létrehozása érdekében, amely kihívást jelentene a Jobbik felé is. Ennek azonban még nem jött el az ideje. Álláspontom szerint pártot elhagyó szakadárokból és kiábrándultakból most még nem lehet egy új, valóban radikális mozgalmat elindítani. Az nem csupán végzetes hátrányban lenne a Jobbikhoz képest az anyagiak terén, de oly mértékben osztaná meg a párt mellett még kitartó tisztességes embereket – akik rengetegen vannak –, ami a nemzeti radikalizmus közeljövőjét tenné teljesen kétségessé. De meg lehet fogalmazni azokat az elveket és módszereket, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom, okulására a mostani vezetésnek is! ÉS később, a megfelelő pillanatban eljöhet majd a Magyar Hajnal…
– Folytatása következik! –
Megjegyzések
Megjegyzés küldése